Kétszer fordult elő eddigi életemben, hogy kihagytam egy utóbb egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyult lehetőséget. Az egyik a Winkler Móni volt még nyolcadikban. Most a másikról lesz szó.
Történt, hogy 1989 nyarán, a gimnázium harmadik és negyedik (a mai közoktatási számrendszerben: tizenegyedik és tizenkettedik) éve közötti szünetben mindenféle körülmények szerencsés együttállásának folyományaként tömény ízelítőt kaphattam Kelet-, Észak- és Nyugat-Európa jónéhány országából és kultúrájából. Tele voltam programmal rendesen, de volt még egy függőben lévő lehetőség.
Egy nagyon jó barátom a szüleivel az NDK-ba készült nyaralni, a programban mindkét oldali berlini látogatás is szerepelt. ("Világútlevél" birtokában a Magyar Népköztársaság polgárának akkor már nem jelentett ez nagy kihívást.) Csak egy kis extra szevezésre, talán egy már megvásárolt nemzetközi vonatjegy kicserélésére és egy vendéglátó rokonnal való egyekedésre lett volna szükség, hogy a berlini kiruccanáson én is ott legyek. De ez akkor és ott valahogy túl bonyolultnak tűnt, és hát különben is: a következő nyárra is kell hagyni felfedezni valót!
Így esett meg az, hogy míg idehaza dúlt a Nemzeti Kerekasztal, én meg talán éppen Münchenben, a Marienplatz sarkán található World of Music lemezboltban próbáltam meg az elképesztő zenei választék láttán-hallatán összeomlani készülő légzésemet és keringésemet helyreállítani, addig Péter barátom az utolsó nyár adta lehetőséget megragadva átkelt a Checkpoint Charlie-n és megtekintette a Falat mindkét oldalról.
Én pedig végérvényesen lemaradtam róla, hogy magamba szívhassam Kelet-Berlin népi demokratikus levegőjét és hogy átélhessem a Falon, a hidegháború e torzszülöttjén való legális átkelés éményét. Nekem nem volt meg a Fal. Pedig meg lehetett volna, tényleg.
Később rendszeresen jártam Németországba, így közel(ebb)ről figyelhettem a 90-es években a német egyesülésre vonatkozó közvélekedés alakulását, az egykori keleti tartományokban tovább élő eltérő gazdasági szabályozás érdekes hatásait. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy egy idő után mekorra tábora volt annak a véleménynek, méghozzá mind az ossik, mind a wessik részéről, hogy talán mindnekinek jobb lett volna, ha marad a Fal és az NDK ...
Mindezzel együtt Berlin sokáig érdektelen maradt számomra. Az ezredforduló után kezdett ismét érdekelni egy berlini út. Ekkora kezdtek megmutatkozni a nagyléptékű és kifejezetten szép épületeket eredményező fejlesztések eredményei, ekkora gyógyultak be a városképi sebek. Végül néhány héttel ezelőtt jártam ott először, egy ifjú hölgy társaságában. Bejártuk a Fal helyét. Megnéztük, ami maradt belőle. Megcsodáltuk, amit az egykori senkiföldjére építettek.
De ez már egy másik történet, nem minden tanulság nélküli. Előbb-utóbb szerintem megírom azt is.
